Mi az a HomeKit?
HomeKit nevű alkalmazással nem találkozunk majd, de a közeljövőben számos olyan program megjelenése várható, amivel lakásunk, irodánk közvetlen- vagy táv-vezérlése oldható meg. Az Apple az ilyen típusú alkalmazásoknak mutat fényt, ad operációs rendszer szintű támogatást - és diktál egységes adatkezelést.
Az távvezérelendő eszköz hibátlan beazonosítása után az adott elemhez parancsok rendelhetők - az Apple szoftverrendszere ezeket is támogatja és egységesíti. Egy izzó esetén ez lehet a bekapcsol, kikapcsol - vagy vonatkozhat a fényerő változtatásra is. Tényleg nincs semmi ördöngösség, csak a feladat rendes, remény szerint mindenre kiterjedő végiggondolása és lehetséges bővítési pontok nyitva hagyása.
Az alkalmazás fejlesztők így az Apple HomeKittére építve nagyon gyorsan készíthetik el alkalmazásaikat.
Hogy fog ez a gyakorlatban működni?
Helyes válasz: majd meglátjuk. De addig is, képzeljük el. Ahhoz persze, hogy alkalmazásból vezérlejünk egy eszközt, az eszközt az iPhone-nak, iPadnek "látni kell" - bluetooth vagy wifit a redőnybe, lámpába, hűtőbe, légkondiba, fűtésvezérlésbe... nem lesz olcsó! Aztán veszünk egy appot, amibe könnyen felvihetjük lakásunk távvezérelhető eszközeit. A fapados programokkal egyenként kell majd kiválasztani a nappaliban álló lámpa izzóját, hogy azt lekapcsoljuk. A combosabb alkalmazásban viszont éjfél felé átállunk a "tinédzser lányunk hazajön a buliból" üzemmódra. Ez azt jelenti, hogy a földszinten villany le, a kapu világítás viszont felkapcsolódik, cserébe nem indul majd el az automata öntözés - nem szívatjuk a tiniket. Az emeleten a redőnyök leereszkednek, a fűtés a hálóban alvó hőmérsékletre vált, másutt lekapcsol, hogy majd a megszokott időben elinduljon, hogy felfűtsön, mire lekecmergünk kora reggel 11 óra felé...
Ray Bradbury
Marsbéli krónikák :: Langy esők jönnek
2026. augusztus 4.
A nappali szobában a beszélőóra énekelni kezdett: Tik-tak, tik-tak, hét óra, ébredjetek szép szóra! - mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...A konyhában a tűzhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéből kitálalt nyolc szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet szalonnát, két kávét és két pohár hideg tejet.
- Ma 2026, augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha mennyezetéről - Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg lehessen jegyezni. - Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz-, és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek előtt.
Tik-tak, tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába, munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak nyolc óra...
De nem csapódtak az ajtók, a szőnyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit. Kint esett az eső. Az időmondó doboz a külső ajtón nyugodtan énekelte: Eső, eső el nem állt, esernyő kell és kabát... És az eső visszhangosan kopogott az üres házon.
Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a kő. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá, lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezető csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó szárazon kerültek megint elő.
Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeiből kis robotegerek surrantak elő. A szobákban hemzsegtek a csupa gumi és fém takarító állatkák. Sűrű koppanásokkal végigpásztázták a székeket, átgyúrták a szőnyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután mint titokzatos megszállók eltűntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A nap kibújt az eső mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu városban. Ez volt az egyetlen ép ház.
Éjszaka a romváros mérföldekre látszó radioaktív sugárzást bocsátott ki.
Negyed tizenegy. A kerti locsolók arany szökőkutakat lövelltek, szétszórt csillogással töltötték meg az enyhe délelőtti levegőt. A víz lemosta az ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyről a fehér festék egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve teljesen fekete volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép, asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a levegőbe ugrik, fölötte magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem esett földre.
Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda - megmaradt. A többi vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetező esője megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.
Mindeddig megőrizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az? Mi a jelszó? - és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta ablakait, lehúzta redőnyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített paranoiával védte magát.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a redőny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító szolgálattevővel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.
Déli tizenkettő.
Az elülső verandán egy reszkető kutya sírt fel.
A külső ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és erős, de most csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a házon sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak, haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat vagy papírdarabkát megragadták miniatűr acél állkapcsukkal, rekeszeikbe rohantak vele, és a pincébe vezető csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszegő gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcsőn, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.
A levegőbe szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a tűzhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme tűzben égett. Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött és kiadta páráját. Egy óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra - énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást; zümmögve kirajzott az egerek regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben.
Negyed három.
A kutya eltűnt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraeső repült ki a kéményen.
Két óra harmincöt.
Bridzsasztalok hajlottak ki a kertilak falából. Játékkártyák hullottak a posztóra színes zuhatagban.
Martinik jelent meg egy tölgyfaasztalkán és tojássalátás szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a fal borításába.
Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldellő mező. Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg levegőben finom szövésű piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok erős szagában. Olyan hang töltötte be a levegőt, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss eső kopogása a dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegétől száraz füveken. Most sok-sok mérföld távolságban hőségtől repedezett növényzetet és végtelen, forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások mélyére húzódtak.
Mesedélután volt a gyermekeknek.
Öt óra. A fürdőkád megtelt tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan működtek, és a dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben most melegen fellobogott a tűz, egy fémállványon égő szivar bukkant elő, fél hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.
Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörei melegedni kezdtek, mert az éjszakák hűvösek voltak erre.
Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetéről:
- Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este?
A ház hallgatott.
Végül a hang újra megszólalt: - Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk zene kísérte a hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költője...
Langy esők jönnek s föld illata száll,
és köröz a légben majd fecskemadár,
és ungnak a békák az éji tavon,
és szilvafát lenget a lágy fuvalom,
és a rigók mondják és torkuk remeg
a kis kerítéseken éneküket,
és nem beszél senki a háborúról,
s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?
S nem kérdezi semmi, se fű, se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?
És új tavasz ébred és kezd életet,
és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.
A tűz lobogott a téglakandallóban, a szivarhamuvá hullott a hamutartóban, az üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és a zene szólt.
Tíz órakor kezdődött a ház haláltusája.
Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott tisztítóoldat ömlött a tűzhelyre. A helyiség egy pillanat alatt lángban állt.
Tűz! - sikoltott egy hang. A ház lámpái villantak, a szivattyúk vizet fecskendeztek a mennyezetről. De az oldat szétfutott a linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó alá, míg a hangok kórusban kiáltották: -Tűz! Tűz! Tűz!
A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az ablakokat kitörte a hőség, és a szél fújt és szította a tüzet.
A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a tűz tízmilliárd dühös szikrája lángoló könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán fel a lépcsőn, miközben vízipatkányok surrantak elő a falakból, kiköpték vizüket, és új vízért futottak. És a fali permetezők ontották a gépesített eső zuhatagait.
De késő volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A tűzoltó eső elállt. A tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a fürdőkádakat és elmosta a tányérokat, kifogyott.
A tűz felfelé pattogott a lépcsőkön. Picasso- és Matisse-képeket emésztett meg csemegeként a felső szobákban, leégette róluk az olajos húst, és fekete foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat. A tűz most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a függönyök színét.
És ekkor jött az ellentámadás.
A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak elő, és szájukból zöld vegyszert ontottak. A tűz visszahúzódott, mint az elefánt, ha döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte a padlót, és taposta a tüzet a tiszta zöld hab hideg mérgével.
De a tűz okos volt. Lángjait kiküldte a ház külső falára, és ott fel a padlásra, a szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a szivattyúkat irányította, bronzrepeszekben szóródott szét a padlásgerendákon.
A tűz tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített szekrényeket, és végigtapogatta a felakasztott ruhákat.
A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek:
Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok! A hőtől megpattantak a tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltoztak: - Tűz, tűz, fussatok, fussatok! - mint egy tragikus gyerekrigmust, egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.
A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor zsiráfok vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak, és tízmillió állat tűnt el a tűz elől menekülve a távoli, gőzölgő folyam irányában.
Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak, távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti ernyőket nyitottak fel és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra megőrült, és egymás előtt, vagy után, összevissza üti az órákat, a tébolyult zavar képei eggyéolvadtak, éneklés, sikítás, néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Felsőbbrendűen, mit sem törődve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek.
A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott.
A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt, a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat szalonnaszeletet adagolt és elfogyasztásuk - a tűz mindet felemésztette! - új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő tűzhelyet. Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a pince az alsó pincére. Mélyhűtő készülékek, karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak, a meredek szakadékba.
Füst és csend. Nagy, nagy füst.
Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: - Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma...
